A mai divatmajmoknak aligha mond valamit a Schiaparelli név, pedig – furcsa olaszos hangzása ellenére – érdemes lesz megjegyezni. Főleg annak ismeretében, hogy a hányattatott sorsú francia divatház névadó-alapítója, Elsa Schiaparelli a két világháború között Coco Chanel egyetlen valódi riválisa volt. Ahogy az a 20. században gyakran megesett, versenyükben végül nem is a tehetség, hanem a sors döntött. Marco Zanini svéd-olasz tervezőnek és egy befektetői csoportnak hála azonban most felébresztik hat évtizedes csipkerózsika álmából a Schiaparelli-márkát.
Elsa Schiaparelli, 1890-1973
Ha Coco Chanelről esik szó, rögtön rávágja az ember, hogy egy ma is működő menő divatház alapítója, akiről egy halom filmet készítettek. A nevéhez fűződik az egyik legjobb női parfüm, és örökségét, a két egymásba fonódó, „C”-betűs lógóval ellátott termékeket még a nápolyi maffia is szívesen hamisítja… Kortársa, Elsa Schiaparelli neve szintén nem teljesen ismeretlen a divatszakmában, mégis hirtelen kevés hasonló konkrétumot tudnánk vele kapcsolatban említeni.
Elsa Schiaparelli 1949-es kalapmegoldása - Vogue címlapon (2012)
Pedig rendkívül népszerű divattervezőnek számított a két világháború közötti Párizsban. Mivel sokan tehetségesebbnek tartották Coco Chanelnél, a két tervezőnő között folyamatos volt a rivalizálás. Állandóan egymást figyelték, a szó szoros értelmében is, hiszen egymással átellenben, a párizsi Vendôme tér két sarkán építgették saját birodalmukat. Igaz, egészen másból táplálkozott művészetük: míg az árvaházban felnőtt Chanel puritán női eszményeket kreált, addig Schiaparelli színes, szürrealista kreációkba burkolta a dámákat. Ez valószínűleg Schiaparelli gazdag gyerekkorának tudható be, valamint annak, hogy kifejezetten fogékony volt az újító művészeti áramlatokra, így szívesen dolgozott például Salvador Dalíval és Jean Cocteauval is.
Schiaparelli és Dalí
|
Elsa Schiaparelli egy rendkívül jómódú, észak-olasz származású arisztokrata család sarjaként látta meg a napvilágot a napsütötte Rómában 1890-ben. A família jó kapcsolatokat ápolt a tiszavirág életű olasz királyi családdal, és sok neves csillagászt, tudóst is adott az akkori olasz közéletnek. Palotáikban színészek, művészek is megfordultak. Valószínűleg ennek a gazdag intellektuális háttérnek tudható az be, hogy Elsa figyelme hamar a tudományok, méghozzá az előadóművészetek felé fordult. Schiaparelli előbb színésznő szeretett volna lenni, de nápolyi származású, arisztokrata anyja nem engedte, hogy lánya a komikusok közé álljon, ezért végül a filozófiai tanulmányoknál kötött ki. Elsa azonban láthatóan már akkor sem bírt magával, mivel alig 21 évesen, az 1910-es években kiadott egy szexuálisan túlfűtött verseskötetet, amelyet igen pozitívan fogadott az olasz és francia közönség, konzervatív szülei viszont kiakadtak lányuk liberális irodalmi produktumán. Ezért úgy döntöttek, hogy egy jó nevű svájci zárdába küldik önfegyelmezés céljából.
Bármennyire is furcsa, de ezzel vett csak igazi lendületet Schiaparelli élete és pályája, aki a zárda után előbb Londonban lett bébiszitter, majd 1919-ben, immár férjes asszonyként New Yorkba költözött. Az Egyesült Államok keleti partján elég hamar rádöbbent arra, hogy szintén értelmiségi férje nem igazán hozzá való, hiába van egy közös, igen beteges gyermekük. Ezért úgy döntött, hogy visszatér Európába, méghozzá Párizsba, mert New York-i évei alatt nagyon összebarátkozott a kint élő francia szürrealista és dadaista művészekkel (Marcel DuChamp, Man Ray). Ráadásul tüdőbeteg kislánya is jobb kezekben volt Párizsban.
|
Ahogyan Coco Chanelt, úgy Elsa Schiaparellit is foglalkoztatta a nők fűzők alóli felszabadítása. Célja volt, hogy az 1920-es években Európa-szerte tomboló Garçonne (fiús lány) stílust meglágyítsa, finomítsa. Míg Chanel ezt kalapokkal, és elsősorban könnyű anyagokkal, egyszerű szabásmintákkal érte el, addig Schiaparelli az éppen divatos „izmusokban” keresett inspirációt: ruháit a dadaizmus, a szürrealizmus és a kubizmus színes forgataga ihlette. Óriás mintákba, sokkoló színekbe burkolta színésznők és brit arisztokraták alkotta vevőkörét. A-vonalú estélyi ruháit óriás homárok, bogarak, hangjegyek, vagy éppen a helyi eseményekről beszámoló újságcikkek díszítették.
Wallis Simpson 1937-es Schiaparelli kreációja inspirálta a Prada 2012-es kollekciójának estélyi darabját, amelyet Anna Wintour, a Vogue főszeresztőjének viselt egy vörös szőnyeges eseményen
Legismertebb kreációi közé tartozik az 1939-ben, Dalíval közösen készített Skeleton dress, amelynek lényege, hogy a ruha hátrészét az emberi gerincoszlopra és az abból kiinduló oldalbordákra emlékeztető, látható és tapintható díszekkel látta el. Schiaparelli azt szerette volna ezzel sugallni, hogy a nő egyszerre törékeny és erős, esendő, egyúttal önvédelemre képes lény. A kreációja sokkoló volt, de üdítő látványnak számított a sok letisztult Chanel-ruha között.
Skeleton dress, 1939
Schiaparelli imádta Cocteau trompe-l’oeil (szemet becsapó) megoldásait is, ezért terveztek közösen egy aranyhajú sellőt imitáló nagyestélyi ruhát, illetve kabátkákat, amelyeket aszimmetrikus, vagy álkarcsúsított megoldásokkal turbóztak fel. Imádta a kalapokat is, amelyeket minden létező irányba elcsavart.
Trompe l'oeil
A harmincas évekre annyira beindult az üzlet, hogy a Harper’s Bazaar a legjobb divatháznak kiáltotta ki a Schiaparelli-házat az 1932/33-as időszakban, amire Coco Chanel a Vendôme tér túlfeléről igencsak becsmérően reagált, és „L’Italienne”-nek csúfolta vetélytársát erős olasz akcentusa miatt. Schiaparelli abban az időszakban sorra elhappolta Coco vevőit, így neki is sikerült például betörnie a brit arisztokrácia köreibe, és elérni azt, ami kevés európai tervezőnek adatott meg: ő öltöztette Wallis Simpsont, az angol koronáról lemondó VIII. Edvárd szeretőjét, későbbi feleségét. Schiaparelli, aki szintén kísérletezett illatokkal, mégsem Shocking nevű parfümjével vonult be a divattörténelembe, hanem a pinkkel. Ugyanis ő volt az első divattervező, aki a Shocking Pink nevű színt behozta a köztudatba 1937-ben.
Elsa Schiaparelli, a Time magazin címlapján (1934)
Ahogy az sok más tehetséggel is megtörtént, a második világháború kettétörte pályáját, és miután 1940-ben a németek megszállták Franciaországot, Coco Chanelhez hasonlóan ő is otthagyta a boltot. A háborús éveket New Yorkban töltötte, és egyszer tért már csak vissza a divatvilágába, hollywoodi szuperprodukciók kosztümtervezőjeként. Ő álmodta meg Gábor Zsazsa egyetlen vállalható filmje, az 1952-es Moulin Rouge gardróbját, mindeközben aggódva figyelte a Christian Dior képviselte new look tendenciát, amivel nem igazán értett egyet. Nagy vetélytársával ellentétben úgy döntött, nem tér vissza a kifutókra, hogy újfent felszabadítsa a nőket romantikusan idealizált állapotukból. Míg a Chanel 1954 februárjában tért vissza a piacra, Elsa Schiaparelli épp ekkor húzta le végleg a rolót, és visszavonult, hogy Shocking Life címen megírja önéletrajzát. 1973-as haláláig visszavonultan élt New York-i és tunéziai birtokain.
Schiaparelli önéletrajzával a kezében
Leszármazottai szerencsére örökölték Schiaparelli művészi hajlamát: unokái, Marisa és Berry Berenson a hetvenes évek ismert modelljei voltak, akik még Vogue-címlapokat is maguknak tudhattak. A később fényképészként dolgozó Berry Berenson sajnálatos módón az egyik New York-i ikertoronyba csapódó bostoni járaton veszítette életét 2001-ben. Marisa Berenson viszont bábáskodott nagyanyja divatházának újjáélesztése körül, amit már 2007-ben megvett a Tods befektetői csoport nevében Diego Della Valle olasz üzletember. Maga a tervezői munkafolyamat csak 2013 második felében indult meg, miután a divatház élére kijelölték Marco Zanini tervezőt.
Marisa Berenson, Elsa Schiaparelli unokája
A Schiaparelli-ház hivatalosan 2014 januárjában, a párizsi Haute Couture divathéten debütált. Bár a brit Vogue nem volt elragadatva Zanini kreációitól, azzal bíztatta olvasóit, hogy adjanak egy kis időt a régi-új divatháznak, hogy megtalálja saját(os) stílusjegyeit. Mi is megnéztük az indulásként szolgáló 21 darabos ruhakollekciót, és sajnos tényleg elég szörnyűre sikeredett az eredmény. A Schiaparelli-örökség talán leginkább az aszimmetrikus kalapok, óriás minták és merész szabásvonalak használatában fedezhető fel.
Őszintén bízunk mi is abban, hogy mielőbb sikerül kialakítani a Schiaparellihez méltó stílusjegyeket, amelyek bátrabban ötvözik a múltat a jelennel. És reméljük, hogy visszatér még Elsa újítása, a sokkoló pink is!
Forrás: NY Times, Vogue, La Repubblica
